I

A Beckettnek nevezett vámpír észrevétlenül surrant be a városba. Magányos farkas volt, ahelyett, hogy belefolyt volna a fajára jellemző gyakran kicsinyes manipulációkba, előnyben részesítette a saját kutatásait. Egy nagy tiszteletnek örvendő öreget akart kifaggatni, Inyanga anyót, és utána észrevétlenül el is akarta hagyni Chicagót.

Beckett évszázadok óta volt élőholt. Már akkor ismerte az Egyesült Államokat, amikor az még csak egy maroknyi keleti parton fekvő településből állt, és kezdetleges városai, kikötői az európai imperializmus dicsőségét sugározták. Csodálta a reneszánszot, mely alatt a kultúra, a művészet és a tudomány robbanásszerű változásokon ment át. A halandó társadalom alaptermészetét megváltoztató rejtélyek felfedezését kísérte szemmel – amilyen többek között az atom, az elektromosság vagy a gravitáció volt. Mivel olyan időben élt, amikor a fontos események folyamatosan gyorsuló pályán látszottak haladni, Beckett kíváncsi lett saját eredetére. Nem arra, hogyan vagy miért ölelte árnyas múltú atyja, élőholttá téve őt. Már régen megtalálta a válaszokat az ilyen kisebb találós kérdésekre. Ehelyett Beckett az összes vámpír eredetét remélte megtalálni. A káinita születés titkát kereste.

Kultúrájuk az emberiség hajnaláig nyúlt vissza, hosszú történelmükről még a legöregebbek sem sokat tudtak. A vámpírok végül is a titoktartás mesterei voltak. Az emberi társadalom árnyékaiban lapultak, túlélésük záloga a létezésük titokban tartása volt. Beckett erőssége az volt, hogy áthatolt a titkok fátylán, mialatt ő maga rejtélyekbe burkolózott. Ez a képessége alkalmassá tette választott foglalkozására, de nem tette népszerűvé a vámpírok körében. Kritikus hozzáállása, valamint az, hogy nemhogy valamely szektának, de még a saját klánjának sem volt hajlandó hűséget fogadni, elkülönítette a többi élőholttól – egyszemélyes csoportot alkotott. Beckett talány volt még a saját fajtája körében is.

Ez jól is volt így. Ugyan azt jelentette, hogy minden apró ténytöredékért keményebben meg kellett dolgoznia, de ezt nem érezte túl magas árnak. Kevés türelme volt a vámpírok kultúrájára jellemző kicsinyes intrikához és politikához. Hadd civakodjanak a halandó társadalom feletti irányításért és az egymás feletti uralomért. Neki magasztosabb célja volt, és az öröklét állt rendelkezésére, hogy elérje azt.

Abban reménykedett, hogy ha összegyűjti az ősi vámpírok gyakran élénk visszaemlékezéseit, összefüggő képet rakhat össze egészen a fajtájukban elsőnek tartottig – Káinig. A vámpírok többsége úgy hitte, Káin valós személy volt, egy hatalmas lény, aki mind a mai napig létezik. A sötétből figyel és vár… bár a vélemények megoszlottak arról, mire is vár Káin nagyapó évmilliókon keresztül. Beckett gyanította, hogy Ádám és Éva fia, akit az élőholtak mítosza szerint vámpírléttel átkoztak meg testvére megöléséért, tényleg nem volt más, mint mítosz. Egy történet. De nem tudta bizonyítani a feltételezését, amíg nem gyűjtött össze elegendő bizonyítékot.

Hosszúra nyúló, sok munkát igénylő feladat volt, amin már egy évszázada dolgozott. De ha volt valami, amiből Beckettnek rengeteg akadt, akkor az az idő volt.

* * *

Beckett a chicagói Graceland temetőben ólálkodott a rideg februári éjszakában, és Inyangára várt. Az idős vámpírnak nem volt állandó nyughelye, és gyakran barangolt Észak-Amerikában csak előtte ismert okokból kifolyólag. A Graceland volt számára az a hely, ami a legközelebb esett valamiféle állandó nyughelyhez. Beckett tudta, ha Inyanga Chicagóban van, előbb-utóbb eljön a temetőbe. És mivel utoljára azt hallotta, hogy a környéken van, letáborozott és várt.

Még csak a második éjjelen volt ott, és nem lepődött volna meg, ha tovább kell várnia. Hiszen hozzászokott már a halhatatlansággal járó rengeteg unalomhoz. Az volt a lényeg, hogy az ember eltöltse valahogy a közbülső időt. Ez persze nem volt olyan könnyű, főleg amikor a napok évekbe, az évek pedig évszázadokba nyúlnak. Beckett idejét James Ellroy Amerikai tablójának újraolvasása, és a temetőben álló fenséges sírok nézegetése között osztotta meg. Jobban szeretett a szabad ég alatt lenni, és a fagypont alatti hőmérséklet már egy évszázaddal azelőtt megszűnt őt aggasztani, hogy a központi fűtést kitalálták volna. A Gracelandben sétálgatva Beckett élvezte a háborítatlan nyugalmat.

Éppen Mies van der Rohe, a híres építész nyughelyéül szolgáló sírboltban gyönyörködött, amikor alig észrevehető változásra lett figyelmes a levegőben. Már mielőtt megfordult volna, tudta, hogy Inyanga érkezett meg. Feltételezte, hogy egy ideje figyeli már. Sok vámpír élvezte a hatásos belépőt; Beckett és Inyanga nem tartozott közéjük.

Inyanga egy méternyire állt tőle a sötétben, de látható volt természetfeletti érzékei számára. Afrikai származása lerítt róla. Kiegyenesedve is alig ért Beckett válláig. Olyan vézna volt, mint az ölelése éjjelén, de az izmai erősek voltak, mint az acél. Beckett tudta, Inyanga könnyűszerrel átüthetné a közeli sírbolt márványát. Öregnek tűnt, ami szokatlan volt olyan lények körében, akik általában fiatalságuk csúcsán váltak vámpírrá. A fizikai kinézet ritkán utalt a vámpír korára, de Inyanga esetében kényelmes viszonyítási alapként szolgált. Ráncos bőrével és ősz hajával úgy nézett ki, mint egy aszott anyóka. A bőre élőholt léte folyamán folyamatosan sötétedett, ellentétben a Becketthez hasonló világos bőrű vámpírokkal, akiknek kifakult. Inyanga akárha ébenből lett volna kifaragva, bőre sötétje elnyelni látszott a távoli lámpák elszórt hófoltok által visszavert fényét. Mozdulatlanul állt, mint egy szobor, és ugyanolyan egyszerű ruhát viselt, amilyet korokkal korábban. Más öreg vámpírokhoz hasonlóan az élőkre jellemző apró szokásai és mozdulatai már rég eltűntek. Inyanga léte elpazarolt mozdulatoktól mentes volt. Az élőholtak éles érzékeivel nem rendelkezők könnyen nézhették volna a temetőben álló szokatlan szobornak. Beckett tudta, hogy idővel ő is ilyen lesz; máris leszámolt sok szokásával, amelyek élő korában jellemezték. De még egy hozzá hasonlóan öreg teremtmény is nyugtalanítónak találta Inyanga tökéletes mozdulatlanságát.

Egyszerű bólintások megtették bevezetőnek. Beckettnek voltak fontosabb dolgai is, mint hogy Inyanga egészsége felől érdeklődjék (ami amúgy is elég fura kérdés élőholtak között), vagy megkérdezze, milyen volt a vadászat az évszakban. Ehelyett tiszteletteljesen megszólalt:

– Inyanga anyó, a nevem Beckett. – Sokan a fajtájából címeket aggattak a nevük után, mint például: „a Nyomolvasó” vagy „Brunhilde Gyermeke”, de szerinte ez nem igazán illett a társadalmi helyzetükhöz. Csak családfakutatás szempontjából érdekelte, hogy ki kinek a gyermeke volt. – Szeretnék feltenni néhány kérdést – folytatta, továbbra is egy zulu nyelvjárásban. Ez egyike volt a két tucat nyelvnek, amelyet egyforma könnyedén beszélt, azokat nem számítva, amelyekhez csak konyított. Inyangát akarta megtisztelni vele, de arra az esetre is jó volt, ha valaki hallgatózott volna. Ezt nem tartotta ugyan valószínűnek, de az óvatosság sosem árt.

Inyanga kifejezéstelen arccal nézett vissza rá. Az öregekkel kapcsolatos korábbi tapasztalatai alapján Beckett úgy képzelte, Inyangának oda kell figyelnie rá, hogy az arca kifejezzen valamit. Mozdulatlansága ellenére Beckett elcsípett valami halvány… valamit. Érdeklődés? Izgalom? Kíváncsiság? Gondolatban vállat vont. Ha köze volt hozzá, akkor úgy is elmondja neki, vagy előbb-utóbb magától is rájön.

– Te kutatod a múltunkat – válaszolta a nyelvjárás régebbi változatában. Hangja mély volt, és rezgő, és halandó kezek által érintetlen vad helyek képét idézte. – Érdekes idők járnak, amikor megérkezel.

Néha nehéz volt értelmezni az öregek szavait, főleg, amikor valami olyan megfoghatatlan dologról beszéltek, mint az idő. Utalhatott valami aktuális eseményre a vámpírtársadalomban, valamire, ami a területre vonatkozott, vagy akár egy századdal korábban történt. Beckett megkockáztatta a feltevést, hogy az első lehetőség volt a helyes. A vámpírtársadalom, bár sosem volt változatlan, drámai átalakuláson ment keresztül az ezredfordulón. Többen voltak a világon, mint valaha; több ezren, talán több tízezren is lehettek. Régi viszályok lobbantak újra lángra, korábbi szövetségek értek véget, egyre súlyosabb történetek keringtek vámpírok pusztulásától kezdve az egész káinita lét elkerülhetetlen végéig. Megkönnyítette a munkáját, a félelem és kétely megoldotta a titkok hordozóinak a nyelvét.

– A változás örök, Inyanga anyó – mondta. – Csak azokat lepi meg a jelen, akik nem emlékeznek a múltra, és nem látnak előre a jövőbe.

Inyanga bólintott.

– A Kamarilla és a Sabbat viszályáról beszélsz. – Ez volt a két nagy ellenséges vámpírcsoportosulás. – Egyetértek, folyamatos viszályuk nem új azok számára, akik nyomon követjük a történelem eseményeit. Azon szekták lényei nyugodtan pusztíthatják egymást mindaddig, amíg egy sem marad belőlük. Én azok miatt aggódom, akik közben e miatt szenvednek.

Beckett tudta, Inyangát ugyanúgy hidegen hagyja a vámpírok politikája, mint őt magát. Inyangát az emberiség védelmezőjeként ismerték. Bár ő is a halandók véréből táplálkozott, mint akármelyik másik vámpír, nem látta okát, hogy visszaéljen a helyzettel, és vágandó állatnak tekintse őket.

– Igen, erre utaltam. De nem erről akarok beszélni. – Folytatni akarta, de az érdeklődés szikráját fedezte fel Inyanga ében szemében. Az volt a benyomása, hogy Inyanga sem az élőholtak dzsihadjára utalt. Kíváncsian kérdezte meg: – Mit értesz „érdekes idők” alatt, Inyanga anyó?

Inyanga még egy másodpercig nézte őt, majd elfordult tőle. Beckett feltételezte, hogy követnie kell. Ha Inyanga ott akarta volna hagyni, olyan gyorsan eltűnik, hogy még ő sem észleli kiélezett természetfeletti érzékeivel, és nyom sem marad utána, amelyet követhetne.

Egy tavacska pereméhez sétáltak. A fagyott felszínt nézve Beckett várta, hogy a mellette álló ősi lény megszólaljon.

– Többször gondoltam már rá, hogy találkozzunk – mondta végül Inyanga. – A tanulmányaid… érdekelnek. Túl sokunk törődik csak a hatalommal és a túléléssel. A történelem jó tanár. Halandóként szüleinktől tanulunk, akik a saját szüleiktől tanultak. A kultúra és az örökség őseinktől ered.

Vette a fáradtságot, hogy Beckett felé fordítsa a fejét.

– Mostani haláltalan létünkben még több bölcsességhez férhetnénk hozzá. Mégis, az élőholtak időtlen idők történelmét őrzik, akár a zsugori az összehordott kincsét. Szinte semmit sem tudunk az igazságról, hogy hogyan jöttünk létre.

Beckett meglepődött. Régóta tudta, hogy Inyanga nem az átlagos öreg vámpír. A nyugati káinitáktól eltérő filozófia alakította. Azért nem kereste meg korábban, mert úgy látszott, túl távol áll fajtájuk történelmének fő folyamától. Beckett tudta, nem lett volna szabad Inyanga származása alapján feltételezésekbe bocsátkoznia a filozófiáját vagy ismereteit illetően. Ám értelmetlen a múltban elszalasztott lehetőségeken bánkódni. A legjobb a jelen lehetőségeit kihasználni. Ha Inyanga hajlandó, esetleg kész megosztani az ismeretit, az csak megkönnyíti Beckett dolgát.

Ennyire azonban nem volt egyszerű.

– Más körülmények között sok éjen át beszélgetnék veled erről magasabb igazságok felfedezésének a reményében – folytatta Inyanga. – Sokat tanulhatunk, ha megosztjuk egymással a bölcsességünket.

– Van azonban egy fontosabb talány, amely leköti a figyelmemet. Valami rejtélyes dolog a városban. Olyan, ami mostanában még inkább beette magát a tudatomba. Minden rendelkezésemre álló eszközzel megpróbáltam megfejteni; az őseimhez fordultam, hogy megtudjam, mit hoz a jövő.

Tekintetét a felhős ég alatt a ködös chicagói horizontra fordította.

– A köztünk folyó dzsihad hullámokat szított mind ebben, mind a másik világban. Vihart keltett a szellemvilágban, melynek haragjához eddig semmi sem volt fogható. A vihar tovább tombol, és olyan erőket kelt életre, amelyek annyira rejtélyesek számunkra, mint amennyire mi azok vagyunk a halandók számára. Nem ismerem a természetüket, de úgy érzem, örökre megváltoztathatják a létezésünket.

Nos, hát ez érdekes volt. Olyannyira, hogy bár Beckett állapotának jellemzésére a fásultság gyenge kifejezés, Inyanga szavai felcsigázták a kíváncsiságát. Feltételezte, az öreg pontosan ezért beszél rigmusokban.

– Úgy érzem, azt szeretnéd, hogy én derítsem ki, mi történik.

Vajon Inyanga halványan elmosolyodott volna?

– Megtettem, amit tudtam. Sok e világi és másvilági dolgon elmélkedem. De talán túl távol vagyok már az eseményektől. – A feje kicsit elfordult, tekintete újra Beckettre szegeződött. – Te a peremen állsz, elég közel ahhoz, hogy lásd az eseményeket, de ahhoz elég távol, hogy megértsd a jelentőségüket. Kapcsolataid kötnek mind a halandók, mind az élőholtak világához. Távolságtartásod miatt mégis szabadon mozoghatsz, hogy azzal foglalkozhass, amitől mások rettegnek.

Szavai túlmutattak konkrét jelentésükön. Lehet, hogy nem vett részt a vámpírok politikai csatározásaiban, de attól még vámpír volt. Inyanga üzletet ajánlott: elmondja, amit a fajtájuk történelméről tud, de előbb Beckettnek ki kell bogoznia a rejtélyt. Ez a szívességcsere egyidős volt a vámpírokkal. Ez így is volt rendjén. Nem mintha szorította volna a határidő. Emellett

Beckett úgy érezte, hogy bármi, ami egy ilyen Inyangához hasonló ősi vámpír érdeklődését felkelti, meg kell, hogy érje a fáradságot.

– Mesélj többet erről a rejtélyről, Inyanga anyó!

* * *

– Tudsz a halandókról, akik fajtánkra vadásznak.

Nem kérdés volt, de Beckett bólintott egyetértése jeléül. Mostanra már csak a legelzártabban élő vagy az önmagukat ámító vámpírok nem tudtak az élőholtak ellen csendes háborút folytató halandókról.

Ősidők óta léteztek csoportok, amelyek tudtak a vámpírok és a hozzájuk hasonló lények létezéséről, de kevesen voltak, és a félelem, a tudatlanság megosztotta őket. Ez megváltozott az elmúlt évek alatt. Beckett egyre több történetet hallott összeverődő halandókról, akik megosztják egymással az ismereteiket és a vadászat fortélyait, és erkölcsi és anyagi támogatást nyújtanak egymásnak. A legaggasztóbb az volt, hogy ezek a csoportok egymástól függetlenül, egy időben kezdtek megjelenni világszerte. A vadászok még kommunikációs hálózatra is szert tettek az internet segítségével. Beckett nem lepődött meg; őt is lenyűgözte ez a friss találmány. Többre becsülte ugyan a kézzelfogható bizonyítékokat és a hagyományos kutatást, de néha jobban megérte felcsatlakozni, mint átutazni a fél világon, hogy valamit megerősítsen.

Régóta úgy gondolta, hogy az a vámpír, aki túlságosan a természetfeletti képességeire támaszkodik, előbb-utóbb karót kap a lágyabb részeibe. Amikor tehette, T1 vonalat használt – hiába volt halhatatlan, egy keskeny sávú kapcsolaton át vánszorogni az információs szupersztrádán jobban idegesítette, mint a XIX. század első felének az unalma –, így a neten való szörfözés Beckett kutatásainak fontos része lett.

Egyike volt ez azoknak a felfedezéseknek, amelyeket furcsa módon kevés fajtájabeli vett igénybe. Meglepően sok káinitának okozott gondot, hogy lépést tartson a modern időkkel – a halhatatlanság nem jár feltétlenül együtt a változáshoz való alkalmazkodás képességével. Sokan továbbra is személyesen találkoztak akkor, amikor egy telefonhívás vagy e-mail is megtette volna. Beckett is a közvetlen kommunikációt részesítette előnyben, de nem volt olyan eszközök alkalmazása ellen, amelyek könnyebbé (és biztonságosabbá) tették a tanulmányait. Semmi okát nem látta, hogy leragadjon a múltban. A jövő biztosításának a fejlődő világgal való lépéstartás volt a legjobb módja.

Ami visszahozta a vadászokhoz.

A jövője és az összes többi vámpír jövője is növekvő veszélyben volt, ahogy amazok egyre ügyesebbek lettek, és egyre kifinomultabban kommunikáltak. A vámpírvadászok léte a legtöbb élőholt számára kevés jelentőséggel bírt. Végül is az élőholtak a civilizáció kezdete óta léteztek. Bár ahhoz túl kevesen voltak, hogy a halandó társadalom minden egyes színterét irányíthassák, komoly befolyásuk volt a kormányokra, a rendfenntartó szervekre és a vállalatokra. Az emberiség önjelölt védelmezőit el lehetett intézni hagyományos módokon, anélkül, hogy akár egyetlen káinitának is be kellett volna piszkítania a kezét. És ha minden kötél szakadt, a vámpíroknak nem volt lelkiismeret-furdalása, ha olyasvalakivel kellett harcba szállni, aki el akarta pusztítani őket.

De a „kiválasztottak”, ahogy állítólag magukat nevezték, nem a vámpírok játékszabályai szerint játszottak. Legtöbben rejtve figyelték az áldozatukat egészen addig, amíg össze nem gyűjtöttek annyi adatot, hogy pontos csapást mérhettek rá, majd újra eltűntek az árnyak közt. Még különleges képességekkel is rendelkeztek, amelyek semlegesítették a vámpírok természetfeletti képességeit.

Sok szempontból a vadászok a vámpírok legsikeresebb trükkjeit alkalmazták ellenük – rejtőzködés, titoktartás, türelem. A vadászok hatékonysága megkérdőjelezhetetlen volt. Az élőholtak tömegesen vesztek oda, azok, akik megmaradtak, pedig a hisztéria határán voltak a félelemtől és az aggodalomtól. A halandók küldetése eleve nyugtalanító volt, de még aggasztóbbá tette a rejtély, amit jelentettek. Hogyan tudták meg ezek a vadászok a vámpírok titkait? Honnan vették a képességeket, amelyek segítségével síkraszállhattak az élőholtak hatalmával szemben? A hirtelen felbukkanásuk véletlen egybeesés volt, vagy valamilyen rejtett erő irányította őket?

– Eleinte ezek a vadászok szívességet tettek – folytatta Inyanga, miközben mindez átvillant Beckett agyán. – Ez talán furcsán hangzik egy közülünk való szájából. Elpusztították az élőholtakat, ez igaz, de csak a gyengéket és butákat tudták megtalálni. Kigyomlálták a sorainkat, végeztek a gyengékkel, akik mostanában olyan nagy számban jelentek meg, akár a megbolygatott hangyabolyból előmászó hangyák. Végeztek a fajtánkból azokkal, akik a legnagyobb veszélyt jelentették az emberekre, és akik ebből következően leginkább elárulhatták a létezésünket.

– Igazad van, Inyanga anyó – mondta Beckett, átgondolva a dolgot. – A fiatalok közül soknak nincs annyi józan esze, hogy a maszkabál mögött maradjon rejtve. Nem kell megölnünk az élőket túlélésünk érdekében; sőt, teljes életet élhetünk gyilkosság nélkül is. De ők úgy tesznek, mintha valami filmben élnének.

– Az engedetlen gyermekek régóta cselekszenek balga módon; ilyen az ifjúság – értett egyet Inyanga, mielőtt visszatért volna a vadászokhoz. – Tudd azt is, hogy akik lesnek ránk, rejtve maradnak a többi halandó előtt. Tudják, hogy értelmetlen lenne megpróbálni felfedni a létünket a fényképeik és videofelvételeik segítségével. És mivel az élőholtak nem hagynak hátra testet a pusztulásuk után, kevés tárgyi bizonyítékuk lenne a vadászoknak. Titokban dolgoznak, rejtve mind előlünk, mind a fajtájukbeliektől, úgy próbálják megvédeni azokat, akiket szeretnek, hogy közben sosem fedik fel, mit csinálnak.

– Vagyis úgy szűrik ki a leggyengébbjeinket, hogy közben nem kiáltják szét a világban, hogy létezünk. Ha így nézzük, akkor csak jót tesznek nekünk.

Inyanga halványan elmosolyodott.

– Tudod, hová vezetlek. A vadászok azokat is megtalálják közülünk, akik erősek és hatalmasak. Azokat, akik az egész világ elől rejtve élnek, és semmivel nem fenyegetik a maszkabált, ahogy nevezted. Most még mi is, akiknek nem állt szándékunkban halandók elpusztítása, és csak a létünket tápláljuk, veszélyben vagyunk. – Beckett megjegyezte magának, milyen érdekesen írta le Inyanga a vámpírok táplálkozását, de nem mondott semmit. – Úgy tűnik, hogy a vámpír politikai vezetők, akik magukat arkhónoknak, ítélethozóknak és hercegeknek nevezik, túlságosan el voltak foglalva a saját viszályaikkal, hogy felmérjék a veszélyt, amikor ezek a „kiválasztott” halandók először megjelentek. Így a vadászok komoly veszéllyé nőtték ki magukat. Elképzelhető, hogy azok, akik csatlakoznak az ügyükhöz, egy napon eltörölnek minket a föld színéről.

Beckett fürkészően nézett Inyangára, miközben megigazította sötét szemüvegét. A vén vámpír beszéde mentes volt az érzelmi töltettől, bár nem volt monoton, és hangja ugyanannyira az irányítása alatt állt, mint az izmai. Csak Beckett kivételes emberismeretének – vagy inkább vámpírismeretének – volt köszönhető, hogy hangjából kiérzett egyfajta vágyódást. Nem tételezte fel, hogy az anyó leszámolt a létével, de valamiért az volt a benyomása, hogy nem bánná, ha a vadászok tényleg eltörölnék az összes vámpírt. Érdekes lenne utána járni, de nem most. Úgy tűnt, Inyanga lassan eljut a lényeghez.

– Sokan közülünk tenni akarnak ezek ellen a halandók ellen. Elpusztítani őket, mint ahogyan ők is elpusztítanának bennünket. Elképzelhető, hogy ez elkerülhetetlen lesz, de szerintem először meg kell tudnunk mindent, amit lehet. Ha meggondolatlanul cselekszünk, az végzetes következményekkel járhat.

– Ismerd meg az ellenségedet, így érted.

Inyanga vállat vont, és egyik szemöldökét kicsit felvonta.

Beckett megtartotta még a sóhajtás szokását, és most így is tett.

– Lehet, hogy az a hír járja rólam: mások titkaiban kutatok, de azt nem hittem volna, hogy úgy ismernek, mint aki az oroszlán szájába dugná a fejét. – Inyanga kifürkészhetetlen pillantást vetett rá, úgyhogy Beckett inkább az egyenes beszéd mellett döntött. – Utánajárni a vadászoknak jó ötlet. Úgy gondolom, okos dolog megtudni, mitől olyan képzettek a vadászatban. Nem vagyok tízéves ifjú vámpír sem, tudok magamra vigyázni.

– Azt azonban meg kell jegyeznem, Inyanga anyó, hogy nem vagyok oda az ötlettől, hogy olyanok után kezdjek el szaglászni, akiknek leghőbb vágya, hogy napfelkeltekor egy tetőn feküdjek, kiterülve.

– Tiszteletlenséged közismert a fajtánk között, ifjonc. Még a legöregebbeket is kifaggatod a legérzékenyebb témákról is. A rejtélyeket szenvedéllyel és kitartással üldözöd. Olyan titkokat társz fel, amelyeknek mások már a létét is elfeledték.

– Hízelegsz.

Inyanga vette a fáradtságot, hogy elfordítsa a fejét, jelezve kételyét és csalódottságát.

– Azt mondod, hogy ezek csak légből kapott állítások? Hogy valójában nem érdekelnek a rejtélyek, és nem törekszel felfedni az igazságot?

Beckett elmosolyodott.

Tudta, hogy Inyanga tereli, és Inyanga tudta, hogy tudja. Pont ez az átlátszó kísérlet tette a leplezést sikeressé. Inyanga igen jól megértheti őt, ha tudja, nem szíveli a drámai szópárbajt, amit sok vámpír szeretett. Beckett nem nagyon alkalmazott megtévesztést, de nem is állhatta azt. Persze ez a játszma nem jelentett semmit. Inyanga elmondta, mit vár Beckettől. Ha valamit meg akart tudni a saját kutatásaihoz, akkor előbb fel kellett mutatnia valamit a banyának. De nem mondott még el mindent.

– Vagyis tudni szeretnéd, mi hajtja ezeket a vámpírvadászokat. Ha tippelnék, azt mondanám, hogy a hozzánk hasonló lényeket akarják elpusztítani.

– Ennél többről van szó, ifjonc. Beszéltem róla, hogy valamit felkavart a legutóbbi szellemvihar. Konvergenciát érzek, valamilyen köteléket vagy rokonságot a vadászokkal, egy fontos kapcsot, amelyet meg kell ismernünk, ha tudni akarjuk, mit szán a sors a fajunknak.

– Úgy gondolod, hogy szellemekkel vagy valamilyen más erővel dolgoznak együtt, hogy felfedjék a titkainkat?

Inyanga felemelte egyik aszott kezét, mintha el akarná utasítani Beckett feltevését.

– Nem tudom. Szerintem egyetlen élőholt sem tudhatja, mik vagy mit terveznek. Azonban azt hiszem, hogy elég egyértelmű.

Beckett azon gondolkodott, vajon szándékosan beszélt-e Inyanga ködösen, de meglepetésére őszinte tanácstalanságot fedezett fel a szemeiben.

– Rendben. Tudom, hogy mások foglalkoztak már a témával; nem lehet nehéz kipuhatolni, mire jöttek rá.

Tudta, Inyanga is megtehette volna ezt, de távol akart maradni a vámpírtársadalomtól. Nem meglepő, mert Inyanga mindig is a saját útját járta, és a Kamarilla és a Sabbat közti viszály mindenkit még óvatosabbá tett. Elég egyszerű lehet majd megszerezni a válaszokat. Egy éjszaka elég is lesz arra, hogy a végére járjon: ki mit tudott meg eddig a dologról, és folytathatja a saját kutatását. Sokkal bonyolultabb alkukhoz szokott; felemelő lesz egyszer valami könnyű végre.

– Ne csak arra építs, amit az élőholtak megtudtak – intette óva Inyanga, mintha megérezte volna a gondolatait.

– Sosem teszem, Inyanga anyó. A hazugság a vérünkben van.

* * *

Beckett észrevétlenül surrant ki a temetőből, és visszaindult a várostól északnyugatra berendezett kuckójához, miközben meghányta-vetette találkozását Inyangával. Az ilyenfajta találkozások gyakoriak voltak a fajtája körében – találkozni éjjel egy elhagyatott helyen, szóváltás a legjobb alku kidolgozására, anélkül, hogy a felek az összes változót ismernék, ami az alkuban szerepel. Feltételezte, hogy tartozni fog Inyangának egy szívességgel, vagy el kell végeznie a számára egy feladatot, mielőtt megkapja, amit szeretett volna. Ez volt az üzletelés ára.

Ezeknek a „kiválasztott” halandóknak az ügye veszélyes nyomozást ígért, de Beckett nem aggódott. Az sem nyugtalanította, hogy antropológus és kutató volt, nem pedig nyomozó. A rejtély az rejtély, és Inyanga ráérzett az ilyetén vonzalmára. Ez nem volt szokatlan a fajtája körében; a vámpírok szerették felhalmozni a tudást, és titkokkal kereskedtek. A halhatatlanok társadalmában a tudás volt a legértékesebb fizetőeszköz. Beckett számára ennél több volt. Nem tagadta a titkok hasznosságát, de mégsem ezért kutatta őket. Sokkal inkább maga a folyamat, a felfedezés izgalma vonzotta, ahogy kirakta a mozaikokat.

Elég jól ismerték erről az oldaláról, és megszokta már, hogy nemegyszer az információért cserébe rejtélyt kell megoldania egy fajtájabelinek. Gyakran olyan ügyekben kérték a segítségét, amelyek amúgy is érdekelték, ezért ez nem zavarta. (Nem mintha felfedte volna ezt azok előtt, akikkel alkut kötött.) Inyanga ügye ugyanebbe a kategóriába tartozott. Tudott már egy ideje ezekről a vámpírvadászokról – lehetetlen lett volna nem hallani a rémisztő történeteket, amelyek az élőholtak között keringtek. Beckett szokásai nagyon messze voltak a kiszámíthatótól, és eleve óvatos volt, amikor utazott, ezért nem érezte úgy, hogy a vadászok közvetlenül fenyegetnék. Még egy tapasztalt, természetfeletti nyomozó – amolyan Beckett-féle – számára is nehéz lett volna követni őt, hát még egy csapat csetlő-botló halandó számára. Bár nem aggódott a saját személyes biztonsága miatt, nem tudta figyelmen kívül hagyni a veszélyt, amit jelenthettek. Tulajdonképpen ez csak még jobban felcsigázta az érdeklődését.

A lehetőség, hogy kapcsolatban állnak valamilyen természetfeletti közvetítő erővel érdekes ötlet volt. Lehet, hogy a Kamarilla vagy a Sabbat akarta őket ellenfele ellen alkalmazni? Ha ez volt a helyzet, akkor a terv visszafelé sült el, mert a vámpírvadászok figyelmen kívül hagyták a hovatartozást. A szellemek is kecsegtető szálnak tűntek, de Beckett ismeretei szerint ők nehezen kommunikáltak az élőkkel. Talán az Inyanga által említett „szellemvihar” megváltoztatott pár dolgot.

Beckett belevicsorgott a hideg éjszakába. Igen, utánajárhat, mire jutott a többi vámpír. Kielégítő választ adna Inyanga kérdésére. De elég sok rejtély volt, amibe beleáshatta volna magát. Miért engedné át a szórakozást valaki másnak?